Nem mondhatnám, hogy panaszkodhatok. Állítólag a legszebb férfikorban vagyok, állítólag jól is nézek ki, azonban nem szeretem dícsérni magam, nem is ez a lényeg.

Napi tíz-húsz pillantás, mosoly, a HÉVen, metrón, buszon, vonaton, mert csak kábé ekhós szekérrel nem járok naponta. Lehetőségek, bentmaradt leszólítások, Tinder-emlékek...mégis, nem bíznám egyikükre sem az életem. Sőt, egy szendvics elkészítését sem, nemhogy a gyereknevelést.

35 fölött egyre könnyebb társat keresni és egyre nehezebb is - mondják. Mindenkinek kialakult valami élete, egyesek már el is váltak, egy, kettő, akár három gyerekkel menetelnek előre, talán maguk sem tudják, hova. Sokan már csak az utódok nevelését tűzték zászlajukra, a saját útjukat elfelejtették szépen, elhomályosult, elszürkült az idő ködében.

A találkozásaim mind ilyen kész életek. Meg vannak főzve, már csak tálalni kell, le lehet(ne) ülni az asztalhoz, de én nem akarok leülni. Főzni akarok.

Az a probléma, hogy ezt akarják:

E helyett:

Kész életek vannak, amiben maximum tartozéknak kellesz. A munka, a kocsi, az edzés, az egészséges élet, a futás, a gyereknevelés, a vallás, az ivás mellé. Gyere, lakj velem, élj velem, nyírd le a füvem, szereld az autóm, várj a célban a félmaraton után, gyere el velem a gyülekezetbe. Érj rám - de amikor én akarom. Társ nem kell, de fuckbuddy sem. Valahol a kettő között, félúton lesz a státusz, a diótorta és a kardió között (jó kis ellentét, na).

Sokan félreértik, hogy kit keresek. Félreértik az utat, a célokat, a pozitivizmust. Nem az úton akarnak jönni, hanem azt akarják, hogy hozzájuk vezessen az út. Ha kell, 150km-re, mert az majd jó lesz. Sőt, az lesz a jó! Elvágynak, de fel nem adnak semmit.

Legfőképp a függetlenségüket.

Nem nagyon van már, aki nem állapodott meg, aki még menne egy pár métert, mert még nem találta meg, még nem érzi, még nem tudja. Na ez a lényeg!

Hasonló csakis a hasonlót vonzhatja, ez a világ rendje.