Először azt kéne tisztázni, mit értünk „normális férfi” alatt. Az én értékrendem és eddig számtalan nőtől olvasott, látott, hallott dolog alapján a normális férfi egy olyan ember, aki harmóniában én önmagával és a világgal és mindezekre vigyáz is. Értékrendje nem szélsőséges, de határozott véleménye van. Tudja, mit szeretne és ezért tenni is hajlandó. Tud, képes és akar családot alapítani és fenntartani. A mai világhoz képest rendezett egzisztenciával rendelkezik (ami nem fényűzést jelent ebben az esetben, annak ellenére, hogy sok nőnek csak az a rendezett egzisztencia szinonimája), a ma megélése mellett képes a jövőre is gondolni. Képes biztonságot nyújtani egy nőnek, érzelmileg is. Van humora, de képes az öniróniára és az önkritikára is.

Biztosan lehetne még királyeszteri magasságokba ragozni (semmi bajom egyébként Eszterrel, szeretem az írásait), de nagyjából lehet sejteni, mire gondolok.

Ugye a nők mindig azt mondják, hogy nincs normális férfi. Valóban lehet, hogy csak nagyon kevés olyan ember van, aki a fentieknek teljes mértékben megfelel, de a helyzet az, hogy ezeknek a nőknek nem ez kell. Ez csak kifelé van, de azok a nők, akik ezt mondják, egyáltalán nem a fentebb említett férfira vágynak.

Aztán ott van, hogy ezek a férfiak foglaltak. Ebben nyilván van igazság, hiszen azok a nők, akik köszönték szépen, nem a hercegre vártak, hanem valóban egy normális férfire, azok most boldogok, családjuk van és jobb esetben egy bebiztosított közös jövőjük, ahol amúgy sem azon kell gondolkodni, hogy mi lesz majd, ha vége lesz, mert ez egyszerűen fel sem merül. Azt mondják, hogy nincs ilyen? Az ismeretségi körömben nem egy ilyen van!

A helyzet azonban az, hogy ezeknek a nőknek azért nem kell az ilyen férfi, mert nem mernek felelősséget vállalni. Vagy nem akarnak megállapodni. Akár azért, mert nem mernek (nem gondolják magukat képesnek rá), akár azért, mert ők döntöttek így, de a lényeg, hogy nem. Vagy mindkettő.

A felelősségvállalás az egy szint. Ott már nem arról kell szólnia a dolgoknak, hogy amúgy mindent külön csinálunk, de összejárunk, mert jól érezzük magunkat. Néha dugunk, de amúgy mindenki éli a saját életét. A közös élet, a közös jövő építése más dimenzió.

A tévhitekkel ellentétben nemcsak a férfinak kell biztonságot nyújtania egy nőnek, hanem fordítva is, csak épp neki másfajtát. Egy olyan fajta biztonságot, hogy tudjam, van kihez hazamennem. Van, akivel megbeszélhetek mindent, aki barátom és a cinkosom is egyben. Persze megvannak mindkettőnknek a saját barátai, akiket magával hozott, vagy időközben lettek, de ott vagyunk egymásnak és a végén egymáshoz megyünk haza. Megérkezünk ahova megérkeztünk. A megfigyelésem sajnos az, hogy sok nő erre nem képes manapság. Az okát nem tudom, maximum találgatni tudok. Nem hozta a mintát otthonról? Elhatalmasodott rajta a modern világ támasztotta irreális követelmények által generált frusztráció?

A felelősségvállalás már nem csak azt jelenti, hogy elmegyünk vacsorázni, és én fizetek, hanem azt is jelenti, hogy együtt anyagi felelősséget is vállalunk a közös életünkért. Nem tartja el egyik fél a másikat vice-versa, hanem mindenki kiveszi a részét ebből a felelősségből. Nem eldobható poharai vagyunk egymásnak, hanem kiapadhatatlan kútjai.

Vannak, akinek valóban a rossz pali kell, aki adott esetben lekurvázza, esetleg meg is csapja. Ennek a szintnek meg kell hagyni ezt, ennyivel kevesebb a merítés a normális férfiak számára. Ezt talán nem is bánjuk :) Aztán ott vannak, akiknek valami hasonló kell, csak nem ennyire drasztikusan. Nekik is meg kell hagyni ezt a választást. Semmi baj nincs azzal, ha valaki nem szeretné a felelősségvállalást, hanem szívesen maradna független, egyedülálló, kvázi szabad; nyomná a bulikát 35 fölött is, hátha beesik valami arra az estére. De akkor nem is kell hangoztatni másnap délután a barátnőnek, hogy nincsenek normális férfiak.